Aki olvasott már tőlem mondjuk úgy ötnél több posztot (vagy végigpörgette az Instámat), biztosan rájött, hogy mennyire szeretem Olaszországot és az olasz konyhát. Leginkább a filozófiáját. Azt, hogy nem bonyolítják túl a recepteket, hiszen valljuk be, néha teljesen felesleges az a már-már unalomig ismételt "kis csavar". Ezt M. egyszer olyan jól megfogalmazta, amikor végre csináltam egy teljesen egyszerű tiramisut. Hogy jó az a kandírozott narancs, meg izgi, ahogy az eredeti recept átalakul tojáslikőrössé, de nincs is klasszabb, mint visszakanyarodni az igazán autentikushoz. 

Extra (és felesleges) csavar tehát nincs, két dologban viszont nagyon erős az olasz konyha. Az egyik a szezonalitás, ha beleolvastok egy-egy izgalmas olasz útikalauzba, hamar kiderül, hogy pl. a tradicionális toszkán paraszti konyha minden, csak nem az a pár klisé, ami elsőre eszünkbe jutna róla, abból főztek, ami épp megtermett, egyszerűen, zöldségesen, húsosan, laktatóan. Egyébként tegyük hozzá, hogy az olasz paraszti konyha a helyi viszonyokat figyelembe véve kifejezetten olcsó alapanyagokra épít. A másik a minőség. Egy pár komponensből álló étel csak akkor lesz finom, ha jó minőségű hozzávalókból készül. Ez pedig szorosan összefügg a szezonalitás racionális érvével, gondoljatok csak bele, hogy milyen íze van a téli paradicsomnak. És még egy gondolat: ha minőségi alapanyagokból főzünk (maximálisan jó értelemben vett) egyszerűt, azzal együtt jár a sallangmentesség. És pont ez adja meg az olasz konyha szépségét: a tiszta, kerek ízek, a friss, szezonális alapanyagok bármilyen kontextusba beilleszthetők. Ugyanúgy lehetnek kockás abroszos "mamma" ételek és decens luxusvacsorák fogásai. 

A következő időszakban több posztot is készítek az Italia Divina termékeivel. Jövő héten a Pasztellbarokk adventi kalendáriumában megmutatom a gondosan összeválogatott ajándékcsomagokat (persze recept kíséretében), hozok ünnepi fogást a közelgő karácsonyra, főzök gluténmentes(!) tésztával, aztán pedig belecsapok az egyik kedvenc témámba, a szarvasgombába. 

Eddig az én gondolataim olvashattátok, most jöjjön az Italia Divina filozófiája: 

"Az Italia Divina az olasz mediterrán életérzést, a „dolce vita” életmódot kívánja átadni – prémium minőségű és ízvilágú olasz élelmiszerek forgalmazásával. Az isteni Olaszország ízeit így már nemcsak utazásaink során, hanem az otthonunkban is élvezhetjük. Mert miről is szól ez az élmény, ha nem a vendégszeretetről, az ízek tisztaságáról és a pillanat élvezetéről. Ezt szeretnénk átadni az autentikus olasz gourmet élelmiszer-kínálatunkon keresztül.

Küldetésünk, hogy megtanítsuk a magyar embereket arra, hogy mindennek érdemes megadni a módját: a hétköznapi étkezéseknek, a családi összejöveteleknek, baráti találkozóknak. Biztos mind átéltük már: néha olyan jó akárcsak egy percre is megállni, csak úgy létezni: magunkba szívni a minket körülölelő világ szépségét, élvezni az ételek és magának az életnek az ízét. Megélni a pillanatot egy-egy különleges étkezés, találkozó által. Mottónk: „Lehetetlen elfelejteni azt, akinek oly sok élményt köszönhetünk!"

Azt hiszem, elég hasonlóan gondolkozunk, és ne felejtsük el, hogy a mostani bizonytalan időszakban még fontosabb megélni ezeket az apró jelen-pillanatokat. Engem legalábbis nagyon feltölt, ha egy-egy monoton, munkával teli hét után külön főzök, és nem azt esszük, ami munka miatt készült. Félre ne értsétek, azok az ételek is szuperek (tudjátok, nálam nincs csalás, csak valós ételeket publikálok), de teljesen más érzés csak úgy főzni jegyzetfüzet nélkül, laptop nélkül, anyaghányadok számolgatása nélkül, cserébe viszont mondjuk egy üveg bort kibontva. Változó, hogy miket főzök ilyenkor. Lehet, hogy csak egy sajttálat dobok össze vagy bruschettákat készítek az esti borozás mellé, de most, amikor a külvilágban zajló események növelik a bizonytalanság érzetét, egyre jobban vágyom a comfort foodokra. Ezek az ételek háziasak, biztonságot és otthon-érzetet nyújtanak – igen, ezt mind tudhatja egy étel. És még egyet tud: emlékeket felidézni és új élményeket adni. Erre pedig idén, amikor nem utaz(t)unk, hatalmas szükségünk van. 

Az első ételhez a választásom a húsos raguk közül a L’Orto dei Pastai vaddisznóragura esett. Ha csak ezt az egyetlen termékkategóriát nézzük, akkor is bőven van lehetőségünk kísérletezni, a vaddisznóragu mellett nyúlraguval és őz-szarvas raguval is főzhetünk. Tésztákhoz ajánlják (és egyétek úgy is), viszont ha van kedvetek, kísérletezzetek! Nekem rögtön a gomba-ragu párosítás ugrott be (szuper rókagombával, ördögszekér gombával, de annyira ízgazdag, hogy tökéletes hozzá a leghétköznapibb csiperke is, most barna csiperkét használtam), a ragu mehet tésztára (naná, hogy mehet!), de tálalhatjátok polentával is. 

Hozzávalók (2 személyre): 

6 dl tej 

15 dkg kukoricadara 

1 nagy marék reszelt parmezán/grana padano 

só 

30 dkg tetszőleges gomba

2 evőkanál olívaolaj 

1 üveg L’Orto dei Pastai vaddisznóragu

petrezselyemzöld és parmezán- (grana padano) forgács a tálaláshoz 

A polentához a tejet felforraljuk. Beleszórjuk a kukoricadarát, lassú tűzön, kevergetve sűrűre főzzük, közben hozzáadjuk a lereszelt parmezánt és egy kevés sót. Azonnal egy lapos, hőálló, kivajazott tepsibe simítjuk úgy, hogy kb. 2 cm vastag legyen. Hagyjuk kicsit dermedni, aztán már mehet is a sütőbe a forró grill alá egészen addig, amíg szép színt kap (bátran lehet pirítani!). 

Ez a szósz tényleg annyira ízgazdag, hogy teljesen felesleges tovább bonyolítani az ízeket. A megtisztított gombát felcikkezzük, ne legyenek vékonyak a szeletek, a kisebb fejek pedig nyugodtan maradhatnak egészben. Egy serpenyőben felhevítjük az olajat, és jó erős lángon, rázogatva megpirítjuk a gombákat. Piruljanak, ne párolódjanak! Közben finoman megsózzuk, végül összekeverjük a raguval. A felszeletelt polentával, petrezselyemzölddel és parmezánforgáccsal tálaljuk. 

Kerámiák a posztban: Pastel Ceramics