Régen frissült a blog, ennek oka mi más lenne, mint az új szakácskönyvön végzett utolsó simítások, aztán pedig az ominózus utolsó, éjszakába nyúló simítások miatti tetemes lemaradások behozására tett kísérletek. Még most sem vagyok egyenesben, a kézirat leadva a Kiadónak, pár hangulatfotó van már "csak" hátra (ez is húzódott az előző időszak folyamatos esőzései miatt), illetve már nyakig egy másik projektben, amivel ha lehet, még jobban meg vagyok csúszva. :)
Viszont a nyár az én évszakom, hiába temet be éppen a munka, csak kell írni a blogra is, ezeket a sorokat éppen hajnali 1/4 2-kor pötyögöm... A levendulával viccesen ambivalens a kapcsolatunk (bár nem tudom, ő hogyan érez), valami elképesztő allergiás voltam(?) rá hosszú évekig. Nem olyan "jaj, lehet, hogy allergiás vagyok" módon, hanem már attól is viszkettem, ha hozzáértem a növényhez. Aztán idén jött az, amitől a legjobban féltem: az egyik magazinba, ahova dolgozom, levendulás sütiket kértek tőlem. Igen, egy teljes anyagot, ami nem kevesebb, mint 2 nap levendulamámort jelent a sütéssel-fotózással (és az alapos szellőztetéssel :) ) együtt. Annyira féltem, hogy mondtam M.-nek, bizony ezúttal csak ő fog kóstolni (mindig minden kiadott receptem megkóstolom, akkor is, ha századszor készítem), én pedig majd kesztyűben és maszkban nyomom végig az anyagot. Aztán történt valami nagyon furcsa: csak nem jöttek a tünetek. Kóstolni csak 1-1 falatot mertem (jók a sütik, tessék megsütni, a Fanny magazinban fognak hamarosan megjelenni), de csodák csodájára kesztyű nélkül pakolgattam a levendulás dekort különösebb probléma nélkül.